Veneturné vára I. rész

Venetur egyszerű, szegény kurtanemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap (vagy ötszáz esztendővel ezelőtt), amikor rákopogott egy vendég egy „kiváló” személyében. (Kiválónak hívják Székelyországban az idegent.)
- Adj’ isten jó napot, nemesuram!
Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.
- Fogadjisten - szólott a gazda - kerülj beljebb! Ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy ülj mellém a tálhoz.
- Az sem kérdezed, ki vagyok?
- Mi közöm hozzá! Elég, ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes.
- Mind a kettő vagyok.
- No, akkor ide ízibe a tálhoz, szógám! Hanem megállj csak, hova való vagy mégis?
- Budára.
- Hm. Nálatok meg szokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára, és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.
Venetur csakhamar zsírt olvasztott, füstölt kolbászt hozott le a kéményből, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielőtt a vendéget hozzáültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belőle, úgyhogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.
A zsíros ételre bor is kellett, nosza, a szolgálóját elindítá legott Venetur a korcsmába, és minthogy hitele nem volt, az ünneplő mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.
A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.
Nagy, meleg barátságot ittak aztán és a vendég meghívta gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.
- Hát hol lakol ott, szógám, és ki után tudakozódjam?
- A Várban lakom, íródiák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezősködj.
A székely megtartotta a szavát, a jövő tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyű volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.
Sok szobán keresztül hurcolták őkelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestül-lelkestül.
- No, szógám, itt volnék - kiálta vidáman a székely nemes -, csakhogy rád akadtam!
Pál deák leültette, nyájas szavakkal kérdezősködött a háromszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mit csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos leány férjhez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kököny uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó fiúk?
Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában, s jelenteni jött egy lakáj:
- Felséges uram, kész az ebéd.
Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt „felségesnek”.

(folytatjuk)